Bevezető

A vetélkedés folytatódik. Az AMD és az Intel több évtized után is halálos ellenfelek, egymás folyamatos túllicitálásával próbálnak minden szegmensben értékes részesedést nyerni a másik kárára. Az egyik ilyen szegmenst az eladások számát tekintve nyilvánvalóan kis szeletet képviselő, ám komoly presztízsértékkel bíró csúcsteljesítményű asztali platformok jelentik, melyeket – a marketingkeretet nem kímélve – otthoni felhasználók, játékosok előtt is igyekeznek ellenállhatatlanul csábítóvá tenni. E területen már attól sem riadnak vissza, hogy a korábban csak szerverekben, munkaállomásokban alkalmazott teljesítőképes, ennek megfelelően drága megoldásokat ötvözzék az asztali PC-kben szokásos technológiákkal. A licitálgatós – valójában véresen komoly – játék vezetett el cikkünk fő tárgyának, az Intel V8 platformnak a megjelenéséhez is.

Közel egy évvel ezelőtt, nem sokkal a Core 2 Duo processzorok forgalmazásának megkezdése után az Intel bemutatta a világ első négymagos asztali mikroprocesszorát, a Kentsfield kódnéven futó Core 2 Extreme QX6700-at. A két kétmagos Core 2 egybetokozásával készült lapka vegyes fogadtatásban részesült. Az adott kategóriában példa nélküli processzor teljesítményét tekintve a legerősebb volt, ugyanakkor nem sok általánosan használt alkalmazás volt – és tulajdonképpen máig sincs –, amely ki tudná aknázni a kettőnél több magos rendszerek képességeit. A tehetősebb felhasználóknak viszont, akik hajlandóak voltak kifizetni érte ezer dollárt, tetszett a dolog. A tesztek során kiderült, van létjogosultsága egy efféle processzornak, ha gyakran futtatunk olyan programokat, amelyek kihasználják a több szálú végrehajtás lehetőségét – ilyenek például a háromdimenziós tervező-, renderelőprogramok és a videokonvertáló eszközök.

Az Intel örülhetett, mert amellé, hogy a Core 2 Duo tarolt az AMD aktuális Athlon 64 X2-eseinek felségterületén, még az innovációban is előrébb járt egy lépéssel – olyan rendszerrel szolgált a tehetős fanatikusok számára, melyhez foghatót az AMD egyelőre nem tudott kínálni. A marketinggépezet persze működött mindkét oldalon. Az Intel igyekezett mindenkit meggyőzni, hogy az ő megoldása a lehető legjobb, az AMD pedig fanyalgott, hogy ez bizony nem igazi négymagos chip, ezért ők nem is terveznek hasonlót, csak valódi, „natív” négymagos processzort. Utóbbit még mindig várjuk, viszont 2006 novemberében bejelentették a Quad FX platformot.

A Quad FX elnevezés egy kétprocesszoros rendszert takar, amelybe két Athlon 64 FX chip kerül. A premier idején már az FX-ek is kétmagosak voltak, azaz a rendszer négy mag erejét kínálja fel – nem véletlenül, hisz voltaképp a négymagos Kentsfieldre adott kényszerű válasz volt ez. A Quad FX azonban több okból sem számíthatott osztatlan sikerre. Mivel az AM2 platformot egyprocesszoros rendszerek kiszolgálására tervezték, az AMD kénytelen volt az Opteronoknál használt, 1207 tűs Socket F-re átültetni a Quad FX-et. Ez azzal jár, hogy az új Athlon 64 FX-ek nem kompatibilisek korábbi névrokonaikkal, aki ilyen rendszert akar, annak nem csupán két új processzort, hanem új alaplapot is kell vásárolnia. Ellentétben a Kentsfielddel, amely minden gond nélkül üzemel LGA775-ös alaplapokban.

Az AMD megbízta az NVIDIA-t, hogy készítsen megfelelő chipsetet, illetve az Asust, hogy rukkoljon elő egy olyan csúcsalaplappal, mely két Socket F-es processzor fogadására képes, legyen felkészítve a tuningra, ne igényeljen ECC-s memóriákat (mint az Opteronok), és persze támogassa a több videokártyás üzemmódokat (SLI, CrossFire), amire egy ilyen rendszer esetében szükség lehet. Így született meg az NVIDIA nForce 680a chipset és az erre épülő Asus L1N64-SLI WS alaplap. A Quad FX egyik legörvendetesebb tulajdonságát NUMA-ként említik, ami a Non-Uniform Memory Access rövidítése; ezzel a technológiával az egyes processzorok képesek a másik processzor memóriájában „turkálni” a HyperTransport linken keresztül, ezzel pedig nagyon szépen le lehet csökkenteni a memóriaelérési időket. Felvetődtek problémák is: ahhoz, hogy az AMD pariban tudjon maradni vetélytársával, növelnie kellett az órajelet. A legerősebb Athlon 64 FX végül 3 GHz-es órajelet ért el, ám hiába a SOI vagy a DSL gyártástechnológia, a szivárgási áram miatt a fogyasztás és a hőtermelés drámaian megnőtt, ráadásul a legtöbb teszt szerint a Quad FX nem tudta befogni a leggyorsabb Kentsfieldet. Az AMD hiába hangsúlyozta, hogy a platform képes lesz kiszolgálni két négymagos processzort is – amíg ezek nem kerülnek piacra, ennek a lehetőségnek nincs gyakorlati jelentősége. A Quad FX-et máig úgy könyvelik el legtöbben, hogy nem jelent ésszerű alternatívát az Intel négymagos processzorai ellenében.

AMD Quad FX – forrás: AMD

A Quad FX nem vált be, és az AMD-nek időközben be kellett látnia, hogy az Intel jól döntött a Kentsfield elkészítését illetően. Bár az Intel négymagosa nem „natív” négymagos chip, a felhasználókat ez egészen addig nem érdekli, amíg ésszerű feltételek (ár, fogyasztás, kompatibilitás stb.) mellett megkapják az elvárt teljesítményt. Ennek ellenére a Quad FX, pontosabban annak alapkoncepciója nem tűnt el a süllyesztőben. A K10 architektúra fejlesztése gőzerővel folyt, és a gyártói ígéret szerint az eredetileg K8-hoz készített Socket F platformokon mindössze egy BIOS-frissítés után használatba lehet venni az új Opteronokat. Ez vonatkozik a Quad FX-re is, azaz két (a Barcelonával rokon) Agena FX kódnevű Phenom FX processzorral már összesen nyolc mag fogható munkára. Az AMD jó előre el is nevezte ezt a rendszert FASN8-nek (ejtsd mint a fascinate szót), ami a „First AMD Silicon Next-gen 8-core Platform” rövidítése.

Bár a Quad FX teljesítményét tekintve eddig nem okozott különösebb fejfájást az Intelnek, annak megvalósítása és a közeljövőbeni kiteljesedése a Phenom FX processzorok révén mégis elgondolkodtatta a chipgyártó óriást. Az Intel korábban nem kínált az egyszerű felhasználók számára kétfoglalatos rendszert. Rengeteg pénzt beleölt viszont abba, hogy a Core architektúrával a piac minden szegmensében jelentős részesedést szerezzen, ezért nem hagyhatta figyelmen kívül pont azt a mániákus-fanatikus, egyúttal pénzes réteget, amelynek tagjai mindenből megveszik a legjobbat, legdrágábbat. A tortának ez picinyke szelete, ám nem ez a döntő: presztízskérdésről van szó. 2007 májusában meg is jelent az Intel V8 nevű nyolcmagos platform, mai tesztünk főszereplője.

Az Intel V8 akcióban [+]

Ismerve a szegmens eddigi szereplőit, meg lehet tippelni, hogy a V8 milyen komponensekből épül fel az Intel pozíciójának megerősítéséhez. A Kentsfielddel ellentétben, mely az otthoni használatra szánt alaplapokban is vígan eldöcög, az Intel V8 lényegében egy kétprocesszoros munkaállomás/szerver, legalábbis annak alapköve. Ebben hasonlít is az AMD Quad FX-éhez, de el is tér attól. Az Intel nem strapálta magát, hogy az asztali PC-k bevett megoldásaihoz idomítsa rendszerét, ennek megfelelően a V8 számos részlete nemcsak túlzottnak hat, de ráadásul nem is célszerű. A V8 célja a brutális erődemonstráció, ugyanakkor sok innováció nincs mögötte: az Intel levett a polcról egy szerverlapot, egybecsomagolta két Xeon processzorral és memóriamodulokkal, majd feladta postán a sajtó részére „Tartalom: a végső és legjobb asztali rendszer” megjelöléssel...

Az Intel S5000XVN [+]

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!