Intel SSD 520

A tavaly március elején debütált 510-es sorozat volt az első olyan SSD széria az Inteltől, ahol a vezérlőchip már nem házon belül készült. Addig szinte alapvető volt, hogy az SSD-k minden egyes fő komponensét az Intel tervezte és gyártotta. A NAND chipek az Intel és a Micron IMFT elnevezésű vegyesvállalatának termékei voltak, továbbá a firmware és a vezérlő fejlesztése is teljes egészében a cég berkein belül történt. A gyártó az 510-es sorozattal sokak számára kissé meglepő módon megtörte az évek óta tartó hagyományt, ami a gyakorlatban pontosan annyit jelentett, hogy a szóban forgó új modellek funkcionalitásáért immáron a Marvell 9174 vezérlő felelt. Akkor azt gondoltuk, hogy a szokatlan lépés csak egyszeri alkalomra szól, oka pedig a SATA 6 Gbps szabvány támogatására képes vezérlő házon belüli hiányában keresendő. Mára kiderült, hogy ez valószínűleg nem így van, ugyanis az 510 után most befutott az 520-as széria, ami szintén nem Intel vezérlőn alapszik.

Az Intel 520 immáron a SandForce tavaly bemutatkozott, második generációs vezérlőcsaládjának egyik tagjára épül. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért csak most, azaz durván egy évvel az első ezen vezérlőkre építkező meghajtók után futott be az Intel megoldása? Az ok a szokásosnál több időt igénylő validációs procedúra mögött húzódik. A gyártó különösen nagy gondot fordít termékeinek megbízhatóságára, ami ugyan még nem jelent 100%-os garanciát az összes lehetséges probléma kigyomlálásra, de jelentősen csökkenti azok előfordulási esélyét. Ezen folyamatot lassította egy időközben napvilágot látott hiba, mely az új SandForce által vezérelt SSD-k és bizonyos alaplapok (valamint lapkakészletek) kombinációja esetében mutatkozhatott meg. A probléma a SandForce álal készített alap firmware-ben bújt meg, amit minden gyártó megkap, majd az adott termékének végleges verzióját gyakorlatilag erre építi fel. A hibát végül hosszas kutatás után a SandForce a tavaly októberben kiadott 3.3.2-es verziószámmal illetett firmware-ben javította, így az Intel tovább folytathatta a validációt. Ennek ellenére a kereskedelmi forgalomba került 520-as SSD-k belső vezérlőszoftvere egy exkluzív SandForce alapmodulra épül, amit egyelőre csak az Intel kaphatott meg.

[+]

Az 510-es szérián belül csupán két SSD volt kapható (120 és 250 GB), de az 520-as sorozat immár 60, 120, 180, 240 és 480 GB-os modelleket is tartalmaz, melyek közül nálunk most a dobozos 240 GB-os variáns tette tiszteletét.

[+]

A csomagolás a meghajtón kívül tartalmaz egy beépítőkeretet, az ahhoz szükséges csavarokat, valamint kapunk egy tápátalakítót és egy SATA adatkábelt, mindezt egy matrica és egy DVD egészít ki.

[+]

Az SSD a korábbi Intel vezérlős sorozatok házát kapta meg. Ahogy a képen is látszik, a matricát leszámítva külsőre az SSD 520 teljesen megegyezik az SSD 320-szal.

[+]

Szétszedésnél könnyű dolgunk volt, mivel a négy egyszerű csavar eltávolítása után már elénk is tárult a beltartalom. Itt jegyeznénk meg, hogy az SSD teljes magassága 9,5 milliméter, bár ebből a fémház csak 7 millimétert tesz ki. A 2,5 milliméteres különbözetet egy fekete műanyagkeret pótolja, amit hivatalosan nem távolíthatunk el a garancia elvesztése nélkül. Amennyiben mégis levennénk azt, úgy a csavarokat nem tudjuk majd teljesen behajtani azok hosszúsága miatt. Ez elsősorban bizonyos notebooktulajdonos vásárlóknak lehet rossz hír, ugyanis egyre több mobil gépbe már csak 7 milliméter magasságú meghajtót lehet beépíteni, amivel ebben az esetben az SSD 520 kieshet a potenciális lehetőségek közül. Most nézzük meg közelebbről a NYÁK-on található fő komponenseket!

[+]

Elsőként a vezérlőt vettük célba: a már megszokott SandForce SF-2281 került fel a nyomtatott áramkörre. A kontroller mellett nem láthatunk semmilyen, cache szerepét betöltő egységet, ami a SandForce egyik sajátossága. Ezzel a gyártóknak meg lehet spórolni legalább egy DRAM chipet, valamint ennek következtében egy kicsit egyszerűbb NYÁK is elég lehet, ez pedig szintén a gyártási költségekre lehet jó hatással.

[+]

A NAND chipek szerepét nem túl meglepő módon 25 nanométeres szinkron MLC Intel (pontosabban IMFT, azaz Intel-Micron) modellek töltik be. Az egyenként 16 GB-os chipekből összesen 16 darabot találtunk. Az előd 510-es széria még a második generációs 34 nanométeres NAND-okra alapozott.

[+]

Fontos még megemlíteni, hogy a 520-as sorozatú SSD-k támogatják a 256 bites AES titkosítást, és természetesen a SMART és a TRIM funkciót is. Ezen felül a meghajtók NCQ támogatást is kaptak. A Native Command Queuing kifejezés általánosságban a merevlemezeknél ismert. Segítségével – amennyiben a HDD, a vezérlő és a meghajtóprogram is támogatja – a merevlemez oly módon képes újrarendezni a vezérlő által küldött parancsokat, hogy a meghajtó teljesítménye megnő. Ez a különböző fejpozicionálási késleltetések csökkenésének és a művelethatékonyság megnövekedésének köszönhető. Az SSD esetében az elvek hasonlóak, de a működés eltérő: az Intel az NCQ-t arra használja, hogy az SSD folyamatosan munka alatt legyen. Erre azért van szükség, mert a NAND flash chipek elérése nagyon gyors, így amikor a processzor egy időigényes feladaton dolgozik, az NCQ biztosítja, hogy a meghajtó ne tétlenkedjen, hanem – a kiadott parancsok következtében – megfelelő ideig el legyen foglalva.

A SandForce vezérlője

A következőkben az Intel 520-ban is található, számos érdekes megoldást felvonultató SandForce vezérlőről szeretnénk néhány részletet ismertetni.

A ma már az LSI égisze alatt működő SandForce még valamikor 2009 közepén mutatta be első generációs SF-1000 termékcsaládját. A rendszer elsősorban kiemelkedően magas adatátviteli tempójával hívta fel magára a figyelmet, ugyanis szekvenciális műveletekben jó néhány esetben bizonyult verhetetlennek. Ezt követően 2011 februárjában debütált az SF-2000 sorozat, mely természetesen hozott magával néhány újítást. Talán az első ilyen, hogy az új termékcsalád már natívan támogatja a 6 Gbps-os SATA felületet. Ezen túlmenően bizonyos modellek alkalmasak a 20 és 30 nm-es gyártástechnológiával készülő MLC, eMLC, illetve SLC NAND flash chipek kezelésére is. Kapacitás szempontjából maximum 512 GB támogatott, a flash interfészek közül pedig az Asynch, a Toggle és az ONFi2 jöhet szóba.

A rendszer adatátviteli sebessége a gyári specifikációk alapján akár 500 MB/s is lehet, míg az IOPS teljesítmény másodpercenként 60 000 véletlen művelet körül alakulhat. A vezérlő része még a fejlettebb ECC korrekció, ami 512 bájtos szektoronként 55 bites. További extra a TCG Enterprise biztonsági modulja, mely 128 mellett 256 bites, valós idejű AES titkosítást is lehetővé tesz. Végül egy funkció, amely elsősorban a fogyasztásra különösen érzékeny környezetekben lehet rendkívül hasznos: a második generációs SandForce ugyanis az éppen aktív NAND chipek számával képes szabályozni (csökkenteni) a fogyasztást, amennyiben éppen nincs szükség nagy átviteli sebességre. Emellett egy ultraalacsony fogyasztású, alvó állapotot is támogat a kontroller.

[+]

A SandForce második generációs SSD vezérlői összesen hét változatban jelentek meg. Az SF-2300 az ipari igényekhez illeszkedik, míg az SF-2500 és SF-2600 az abszolút felsőkategóriás vállalati megoldásokban kap szerepet. Az asztali szegmenst összesen négy különféle chippel célozták meg, melyek közül kettő (SF- 21xx) egy kissé kilóg a sorból, mivel ezeknél a SATA 6 Gbps támogatás le lett tiltva. A cikk főszereplője szerencsére nem ilyen vezérlőt kapott, hanem egészen pontosan az SF-2281 modellszámozásút, mely természetesen képes az éppen aktuális, legújabb SATA adatátviteli szabvány támogatására is.

Az első generáció fontosabb képességeit finomításokkal továbbvitték a másodikba. Az egyik ilyen a RAISE (Redundant Array of Independent Silicon Elements) elnevezésű megoldás. Ez a RAID 5 rendszerekhez hasonló védelmet képes nyújtani, amennyiben egy cella vagy netán egy teljes NAND lapka használhatatlanná válna a meghajtóban. (Ezen eljárásra a DuraWrite miatt is szükség van, melyről a későbbiekben teszünk említést.)

Az asztali szegmensbe szánt vezérlők esetében ezt a funkciót a meghajtó gyártója immáron opcionálisan alkalmazhatja, aminek következtében megspórolhatnak jó néhány gigabájt tárhelyet és ezzel NAND lapkát. (Itt érdemes megemlíteni, hogy az SSD 520 esetében az Intel alkalmazza az eljárást.) Ebben az esetben csak az új fejlesztésű, 55 bites BCH (Bose-Chaudhuri-Hocquenghem) ECC motorra támaszkodhat a rendszer, amennyiben valamilyen probléma merülne fel az adatokkal.

Röviden ennek lényege, hogy a korábban alkalmazott Reed-Solomon algoritmushoz képest a Bose-Chaudhuri-Hocquenghem megoldás kisebb vezérlőterhelés mellett képes durvább hibák korrekciójára. Minderre szükség is lehet, mivel a 25 nanométeres NAND lapkák esetében a szükséges hibajavítások száma jelentősen megnőtt.

Emellett a lapkák/chipek élettartama (azaz hogy mennyi írási ciklust viselnek el) csökkent. Az 50 nm-es MLC NAND lapkák még durván 10 000 írási ciklust viseltek el. Ez a szám 34 nm-en a felére, nagyjából 5000 környékére esett, míg 25 nm-en az érték már csak 3000 körüli. Erre is gyógyír valamelyest a DuraWrite elnevezésű technológia, mely a SandForce-ok egyik alappillére. Ez gyakorlatilag egy valós idejű tömörítési algoritmust takar, melynek szükséges számítási igényeit természetesen a vezérlő állja. Bármilyen adatot írunk a meghajtóra, az valamilyen arányban tömörítésre kerül, azaz tömörítve tárolódik el a NAND lapká(k)ban. Logikusan minél jobban tömöríthető az adat, annál kisebb lesz a végső állomány, azaz gyorsabban ki lehet írni és gyorsabban is vissza lehet később olvasni. Ráadásul a kevesebb kiírt adat kevésbé is terheli az egyre kevesebb írási ciklust elviselni képes NAND chipeket.

Sajos ennek a megoldásnak is megvannak a hátulütői, ugyanis jó néhány olyan fájlformátum létezik, amely valamilyen módon (vagy akár módokon) már eleve tömörített. A legtöbb számítógépen valószínűleg akadnak JPEG, MP3 vagy akár AVI vagy MKV formátumú fájlok, melyeket már nem igazán lehet veszteségmentesen tovább tömöríteni. (Elég, ha ilyen fájlokat megpróbálunk példának okáért WinRAR-ral betömöríteni, és máris saját szemünkkel láthatjuk a végeredményt.) Ezzel a SandForce vezérlője sem tud mit kezdeni, azaz kénytelen jóformán tömörítetlenül kiírni az adatmennyiséget, ami könnyen visszaüthet az adott művelet időtartamában.

Ezen túlmenően bizonyos jól betömöríthető adatok esetében, ha bármilyen okból megsérül egy kis adat, az elvileg akár jóval nagyobb mennyiséget is érinthet tömörítéstől függően. Ezért is van szükség a RAISE-re és a komoly ECC-re, mivel a SandForce-os meghajtóknak nemcsak az általunk felírt adatokat kell eltárolnia, hanem a fájlaink esetleges visszaállításához szükséges redundáns adatokat is, melyek a tartalékterületen helyezkednek el. Példának okáért a 240 GB-os Intel SSD 520 NAND chipjeinek összkapacitása 256 GB, melyből csak 223,6 GB áll a felhasználó rendelkezésére.

Tesztkörnyezet, specifikációk

SATA 6 Gbps kompatibilis SSD-s tesztrendszerünkben egy Intel Core i7-2600K próbálja kipréselni a meghajtókból a bennük rejlő potenciált. Most is úgy döntöttünk, hogy mellőzzük a Turbo Boost lehetőségét, mivel a Sandy Bridge processzoroknál a maximális turbó órajel nemcsak fogyasztás, hanem hőmérséklet függvénye is, ezért fennállhatna olyan szituáció, hogy ugyanazon teszt alatt esetleg más órajelen dolgozik a CPU, ami befolyásolhatná az eredményeket. Ezt természetesen nem szeretnénk, így inkább kikapcsoltuk a turbót. Mindezek mellé nem kevesebb, mint 16 gigabájt G.Skill RipjawsX DDR3 RAM is betársult, hogy a tesztek alatt egészen biztosan ne fogyjon el a szabad memóriánk sem.

A tesztkörnyezet [+]

A lefuttatott tesztek egyelőre nem változtak a korábbiakhoz képest, de az esetlegesen eltérő alaplap, processzor és memória miatt nem minden esetben helytálló összevetni a kapott értékeket a 2011 júliusa előtti cikkeinkben szerepeltekkel. A főszereplővel együtt összesen nyolc darab SSD állt csatasorba a jelenlegi teszthez. Új szereplő a Vertex 3 MAX IOPS széria 120 GB-os tagja, amely ezidáig az egyik leggyorsabb SandForce SF-2281-re épülő meghajtóként volt ismert. Kíváncsiak voltunk, hogy az új Intel 520 ehhez képest is hogyan szerepel.

IOMeter, AS SSD

A szekvenciális olvasás – és írás – kap szerepet a nagyobb fájlok másolásánál, illetve esetleg még videószerkesztésnél; ha éppen rendszerlemezt keresünk, akkor ez csak egy sokadrangú szempont lehet. Itt az Intel 520 a két Vertex 3 közé ékelődött be.

Írásnál az új jövevény az élre állt.

A véletlenszerű műveletekre vonatkozó értékek az SSD-gyártók egyik kedvenc témája, imádnak az IOPS értékekkel dobálózni, holott ez egy átlagfelhasználót különösebben nem érint. Az 520 itt 4 lekérésnél szinte pontosan az 510, míg 64 esetében a 320 eredményét hozta.

Az előbbiekből következik, hogy a véletlenszerű írás egy átlagos PC-s felhasználó számára szintén nem túlságosan lényeges. Itt az Intel 520 a harmadik helyen végzett, míg a Vertex 3 MAX IOPS jelentősen elhúzott a mezőny többi részétől.

A kevés általunk használt benchmark egyike az AS SSD. Ennek is csak a beépített másolási tesztjét használtuk, mert ezt akár otthon az olvasó is le tudja mérni magának. Amit erről érdemes tudni: ez a meghajtón belül másol, az ISO-teszt nagy ISO-fájlokkal operál, a Program-teszt sok kis fájllal, a Game-teszt pedig vegyesen. Itt az SSD 520 jól szerepelt és csak ISO-ban maradt el a közvetlen vetélytársakról.

Windows 7 használat

A valós használatot reprezentáló teszteléshez egy valódi, többhónapos használatot megélt Windows 7-es rendszert vetettünk be. Ez nem egy sebtiben feltelepített Win 7, hanem egy már teleszemetelt, rengeteg feltelepített és uninstallált programot tartalmazó rendszer háttérben futó ESET Smart Securityvel (vírusírtó és tűzfal). Ezt mentettük le a "szektorról szektorra" módszerrel, majd töltöttük vissza a teszt szereplőire; így egyenlő eséllyel indult az összes versenyző. A rendszer teljes mérete kb. 30 GB, ez egy 37 GB-os partíción foglalt helyet. A rendszert mentés előtt töredezettségmentesítettük, a SuperFetch és a Prefetch pedig be volt kapcsolva. Minden tesztet háromszor ismételtünk meg.

A Windows 7 betöltési idejét a post után eltűnő "Boot from CD-ROM" felirattól mértük odáig, hogy teljesen felállt a rendszer, tehát betöltődött az összes ikon, az összes gadget és a tálcára az összes program (ESET, ATI Catalyst Control Center). Ez a "teszt" (mondhatnánk inkább használatot is) a véletlenszerű olvasásra koncentrál. Az SSD-k többsége gyakorlatilag szinte ugyanolyan eredményt ért el, illetve az 1-2 másodperces eltérés itt még éppen a mérési hibahatáron belül lehet.

Lemértük a processzortesztekben használatos Photoshop-action lefutási idejét. Ez alapvetően processzortesztekhez lett kialakítva a sok szűrővel, de van néhány ezek között, amelyeknek a hatására a kép kinagyítása után komolyan használódik a lapozófájl. Látható, hogy elég hasonló eredményt mutatott fel az öt meghajtó. Ez a teszt sokkal jobban támaszkodik a processzora, mint az SSD-re.

A "3D-s programcsokor" főként a kis fájlok elérésére koncentrál, ugyanis ezek a programok rengeteg kis plugint töltenek be, a szekvenciális sebesség nem annyira fontos. Az SSD-k itt is viszonylag közel vannak egymáshoz, de a Vertex 3 MI és az Intel 520 1-4 másodperccel gyorsabban végezett, mint a többiek.

Az "újságírói programcsokorban" ismét a pici fájlok kapnak szerepet; valójában ez a legjellemzőbb a mindennapi használatra, mert itt nem csak a fájlok, de maguk a programok is kisméretűek. Az SSD 520 itt a Samsung 830-cal végzett holtversenyben az élen.

A "webdesigner programcsokor" már jobban támaszkodik a szekvenciális elérésre, mert a Photoshop és az Illustrator is egy-egy, igencsak nagyméretű dokumentummal együtt nyílik meg. Az Intel új meghajtója itt az élmezőny szintjét hozta.

Az "újságírói programcsokor" megnyitása után hibernáltuk a gépet, ezek a programok együtt kb. 2 GB memóriát foglalnak. Már merevlemezes cikkeinkben is megjegyeztük, hogy a hibernálás elvileg a szekvenciális írási sebességtől függ (hiszen a memória tartalmát ki kell írni a hiberfil.sys-be). Igen ám, de a memória tartalma tömörítve kerül a lemezre, és ehhez a Microsoft operációs rendszerei a Windows 7-ig bezárólag csak egyetlen processzormagot képesek használni, ami korlátozhatja a művelet sebességét. Minden bizonnyal emiatt sem mérhettünk túl nagy különbségeket, bár az Intel 520 a leggyorsabbak között landolt.

Másolásos tesztek, játékok

A két következő "teszt" (másolás) eredetileg még a SandForce vezérlőinek olykor becsapós teljesítménye miatt született meg. Lemértük, hogy egy már tömörített Windows 7-et tartalmazó képfájl mennyi idő alatt másolódik át a tesztelendő háttértárra. A képfájlokat immáron a 250 GB-os Intel 510-en helyeztük el, ami – ahogy az IOMeter eredményből is látszik – körülbelül 450 MB/s-es szekvenciális olvasásra képes, tehát az SSD-k írási teljesítményét szinte biztosan nem korlátozza.

Ezután szintén Total Commanderrel a Batman – Arkham Asylum játékot másoltuk át a teszt-SSD-re. Jól látható, hogy itt mindkét esetben visszaszorult a SandForce-os Intel 520, azaz ahogy számítani is lehetett rá, megmutatkozott, hogy a tovább már nem igazán tömöríthető állományok esetén az írási tempó belassul. Ezzel szemben érdekes, hogy a Vertex 3 MAX IOPS a hasonló vezérlő ellenére is gyorsabb tudott itt lenni.

Tettünk egy próbát a Photoshop telepítőjének a RAMDiskre másolásával, ez lényegében az SSD olvasási sebességét méri, hiszen az SSD-ről másolunk a RAMDiskre. A grafikonról jól látszik, hogy nincs túl nagy különbség a SATA 6 Gbps-os mezőnyben.

Ezután a RAMDiskről feltelepítettük a Photoshopot, ergo az SSD-k írását teszteltük, de ez felhasználóközelibb mérés, mert egy telepítés idejét mértük le. A SATA 6 Gbps-os SSD-k ebben a teszben szinte egy mezőnyt alkottak.

A játékbetöltési időkhöz most is a két jól bejáratott játékot használtuk. A különbségek láthatóan az SSD-k között nem túl nagyok, de azért még éppen mérhetőek.

Virtualizáció és végszó

Egy másik ötletből született következő tesztecskénk, ami a virtualizációval kapcsolatos. Aki már foglalkozott otthon a témával, az jól tudja, hogy a háttértár sebessége nagyon sokat számít, ha egynél több VM (virtuális masina) működik. Igazából már egyetlen VM is le tudja "ölni" a gépet, ha telepítünk rá, nem kell ehhez kettő sem, pláne, ha a VM egy merevlemez "hátsó" 10-20%-án helyezkedik el, ahol a HDD feleolyan gyors, mint a külsején. Készítettünk négy Windows XP-s VM-et, és beütemeztük rajtuk, hogy egyidőben indítsák el a .NET Framework 3.5 telepítését. Az installáció témája teljesen véletlenszerű volt, annál fontosabb infó viszont, hogy ez a teszt alapjában véve a merevlemezek véletlenszerű és kis részben szekvenciális írási sebességét teszteli.

Ezen tesztünkben általában jóval nagyobb különbségeket tudunk kimérni a különböző meghajtók között. Ahogy a grafikonról le is olvasható, itt a három SandForce vezérlős SSD foglalja el a dobogó összes fokát, élen az Intel 520-szal.

Telepítés után beállítottuk, hogy 0 mp-es időközökkel induljanak el a VM-ek, és lemértük a négy VM együttes bootidejét. Ez a .NET-telepítős teszttel ellentétben a véletlenszerű olvasás sebességét hangsúlyozza ki. Ahol egyáltalán mutatkozik különbség, ott sem volt túl nagy, de az Intel 520 itt is az élen kötött ki.

Végszó

Az Intel első, nem saját vezérlővel szerelt SSD-jének hírét a közönség kissé szkeptikusan fogadta. A rajt óta eltelt majdnem egy év alatt kiderült, hogy a félelmek szinte teljesen alaptalanok voltak, hisz az SSD 510 sorozat mind teljesítményével, mind pedig megbízhatóságával a legjobbak közé sorolható. Ezzel szemben a szinte egy időben debütált, Intel vezérlőt tartalmazó SSD 320 sorozat sebezhetőbbnek bizonyult, így elmondhatjuk, hogy az Intelnek egy külső beszállító vezérlőjével is sikerült jó SSD-t összerakni, sőt talán még jobbat is, mint amire egyre idősödő saját egységével legutoljára képes volt. Ugyan SandForce vezérlővel szerelt SSD-jükre sokat kellett várni, de állításuk szerint az eltelt hónapok alatt a megbízhatóságot sikerült a hasonló vezérlőt alkalmazó meghajtók között a legmagasabb szintre felhozni. Valószínűleg az Intel nem szeretne több panaszt meghajtóira, így elhisszük nekik, hogy a hosszú munka nem volt hiábavaló. Itt említenénk meg, hogy az SSD 520 sorozatra (is) 5 év garanciát vállal a gyártó.

[+]

Méréseink alapján a meghajtó teljesítménye a legjobbak közé sorolható, bár a másolásos tesztekben annyira nem villogott. Egyetlen, igazán nem szimpatikus pontot találtunk a sorozaton, mégpedig az árazását. Ezen cikk írásának pillanatában idehaza még nem elérhető az Intel 520, de a gyártó által megszabott adatokból ki lehet indulni. A most általunk tesztelt 240 GB-os példány ára 509 dollár, ennek alapján durván 150 000 forintos árral kalkulálhatunk. Ezzel szemben jelenleg a 256 GB-os Samsung 830 105 000 Ft, míg a sima 240 GB-os OCZ Vertex 3 106 000 forintba kerül. A legkisebb, 60 GB-os verziót 149 dollárra lőtte be az Intel, ami szintén kb. 30-50%-kal magasabb ár, mint amiért a Samsung, az OCZ vagy éppen a Crucial adja a hasonló kapacitású SSD-it. Ezen meghajtókhoz viszonyítva eléggé sokalljuk a felárat, de ezzel együtt az Intel első SandForce alapú próbálkozása tetszett nekünk.

Intel SSD 520 240 GB

Oliverda

Az Intel SSD 520-at az Intel bocsátotta rendelkezésünkre.