Az AMD hivatalosan mától szállítja a Venice kódnevű maggal ellátott új Athlon 64 processzorait. Az E3 steppinget képviselő Venice a Socket 939 foglalatba illeszkedő, 512 kB másodszintű gyorsítótárral szerelt 3000+ (1,8 GHz), 3200+ (2 GHz) és 3500+ (2,2 GHz) processzorokban a 90 nm-es csíkszélességgel gyártott Winchester magot (D0) váltja, míg a 3800+-ban (2,4 GHz) a 130 nm-es Newcastle mag (CG) örököse lesz.

A Venice több újítást is tartalmaz. A gyártástechnológiában a Venice-nél az AMD az IBM-mel közösen kifejlesztett Dual Stress Liner (DSL) eljárást alkalmazza, amely a feszített szilícium (strained silicon) egyfajta továbbfejlesztése. A DSL révén a félvezető tranzisztorok válaszideje akár 24 százalékkal csökkenthető. A technológia erényei közé tartozik, hogy mind n-, mind p-csatornás tranzisztorokhoz alkalmazható, miközben nem drágítja meg a gyártást és nem befolyásolja hátrányosan a kihozatalt sem.

A technológia révén áthidalható a Winchester mag rosszabb skálázhatóságából adódó probléma, melynek következtében az Athlon 64 termékcsalád felsőházában mindeddig a régebbi, nagyobb hőtermelésű és fogyasztású 130 nm-es magokat használták. A Venice-re alapozó processzorok jelenleg legfeljebb 2,4 GHz-es órajellel készülnek, ám a későbbiekben lehetőség lesz ezen érték 2,8 GHz-ig való növelésére is. A technológia elvben energiatakarékosabb processzorok építését is lehetővé teszi, azonban – amint ezt az X-bit labs friss tesztje is bizonyítja – az AMD nem erre hegyezi ki a DSL-t, hanem a jobb skálázhatóság megteremtésére.

Az E3 steppinggel költözik a 64 bites Athlonokba az SSE3 utasításkészlet is, amellyel multimédiás alkalmazások végrehajtási sebessége növelhető. Pontosabban fogalmazva: az SSE3 13 parancsából 11-et implementáltak az AMD mérnökei, kettő, az Intel Hyper-Threadingjével kapcsolatos MONITOR és MWAIT kimaradt ebből a körből.

A harmadik fontos újítás az integrált memóriavezérlő átalakítása: ezzel nem csak, sőt talán nem elsősorban a sebesség növelése volt a cél, hanem a különféle elrendezésű memóriamodulokkal való kompatibilitás javítása. A változtatásoknak köszönhetően a Venice magos processzorok mellett négy egyoldalas DDR400 modul mindenféle korlátozás nélkül használható, kétoldalas DDR400-as modulok pedig eredeti sebességükön is meghajthatók 2T időzítéssel. Ezenkívül javítottak a prefetch mechanizmuson, az írási pufferek számát pedig a korábbi duplájára, négyre emelték.

Az E3-as Venice magos modelleket nagyjából két hét múlva követi az E4 revíziót képviselő, San Diego magos csúcsmodell, az Athlon 64 4000+ (2,4 GHz). Ez a Venice-től csupán másodszintű gyorsítótárának méretében (1 MB) fog különbözni.

Az X-bit labs máris közelebbről szemügyre vette a Venice-t egy Athlon 64 3800+ képében. Az új processzor fogyasztása és hőmérséklete valamivel meghaladja az azonos órajelen futó Winchesterét, ám jóval a Newcastle alatt marad, ami lehetővé teszi, hogy a gyártó – egyelőre a maximális fogyasztási adatok (TDP) módosítása nélkül – növelje processzor órajelét. Messzemenő következtetéseket persze még nehéz levonni, hiszen egy-egy új mag és/vagy technológia bevezetésekor a tuningolhatóság meglehetősen változó az egyes példányok esetében, a chipek fizikai jellemzői majd csak később, a gyártási folyamat „bejáratása” után lesznek többé-kevésbé egységesek.

Meglepőbb eredményeket hoznak a különféle alkalmazástesztek: az új memóriavezérlő a kompatibilitás tényleges javulása mellett alig hoz némi gyorsulást, az SSE3 pedig egyelőre egy tétel marad az Athlon 64-ek funkciólistáján – kézzelfogható előnyt majd talán csak a későbbiekben fog jelenteni. Bár a Venice a legtöbb esetben gyorsabb, mint a Winchester, előnye jelenleg még gyakran nagyon minimális. Jól áll a dolog viszont a húzhatósággal: az idézett tesztben 2,88 GHz-en is stabilan futó Athlon 64 3800+ még az FX-55-öt is lekörözte, így egy valóban ígéretes CPU-család érkezését üdvözölhetjük. A Venice a lap által használt alaplapokban gond nélkül működött, azonban mindenképpen javasolt lesz egy BIOS-frissítés az átállás zökkenőmentessé tételére.