Manapság nem kérdés, hogy ha komoly sebességre van szükség az adattárolón, akkor csak SSD jöhet szóba. Ez így egyszerűnek hangzik, és a felhasználó szemszögéből az is, de a gyártók esetében már számos probléma érhető tetten, amit jellemzően az aktuális csatlakozások okoznak. A manapság felmerülő korlátozások két nagyobb csoportban értékelhetők. Egyrészt ott az egyre vékonyabb mobil gépek kérdésköre, és az Ultrabookok esetében úgy vannak megszabva a specifikációk, hogy a gyártónak mindenképpen szüksége legyen egy SSD-t alkalmazni. Ezt jellemzően gyorsítótárként használják az Intel partnerei, így a beépített HDD mellett mSATA SSD-ket alkalmaznak. Funkcionálisan ez nem gond, de a szabvány erősen korlátozza az mSATA SSD fizikai méretét, ami ezzel együtt korlátozza az elérhető tárkapacitást is. Ez ugye logikus, hiszen nem lehet túl sok NAND flash lapkát alkalmazni egy kis területű termékeken. A nagyobb SSD-k azonban HDD helyére építhető 2,5 colos megoldások, amelyeknél a kapacitás már elég nagy lehet, de ez esetben meg a fizikaiméret túl nagy.

Az NGFF szabvány (forrás: AnandTech) [+]

Az Intel megoldása az Ultrabookok gondjaira az NGFF, azaz a Next Generation Form Factor. Ez a szabvány meghatározná a termékek szélességét, ami 22 mm lehet, de a hosszúság már variálható 30 és 110 mm között. A vastagság 2,75 és 3,85 mm között lehet. Nyilván utóbbi érték felé akkor közelítenek majd a gyártók, ha az adott SSD mindkét oldalára kerül NAND flash lapka. Az NGFF ötlete gyakorlatilag rugalmasabbá teszi a vékony termékek tervezését. Ha az adott SSD-t gyorsítótárként használna a gyártó, akkor tulajdonképpen az NGFF kisebb helyet igényel, mint az mSATA SSD-k. Ha viszont nagyobb kapacitású SSD-ről lenne szó és a 2,5 colos meghajtónak már nincs hely az adott mobil gépben, akkor a 110 mm-es hosszúság jóval több NAND flash lapka használatára ad lehetőséget, így értékelhető tárkapacitást lehet elérni egy nagyobb meghajtó bevetése nélkül is.

NGFF SSD-k köztük egy mSATA-s példánnyal (forrás: AnandTech) [+]

Az interfész szempontjából az Intel két verziót kínál. A választható a Socket 2 foglalat, mely SATA vagy x2-es PCI Express interfészt jelent. Ebben az esetben az SSD teljesítményét korlátozhatja az adatátvitel, de a csatoló univerzális lenne, mivel fogadhatna olyan NGFF kártyákat, amelyeken például vezeték nélküli hálózati kapcsolatot lehetővé tevő vezérlő található. A Socket 3 foglalat már x4-es PCI Express interfészt használna, és elsősorban a nagyobb teljesítményű SSD-khez érdemes bevetni.

Az Intel két új csatolót is bevezetne, amelyek szintén aktuális korlátokra jelentenének megoldást. Az SFF-8639 és a SATA Express ugyanazt a fizikai csatlakozót használja, de az interfészek között jelentős eltérés lesz. Előbbi a sebességet tartja szem előtt, így négy darab PCI Express csatornával dolgozik, melyek 3.0-s PCIe vezérlő mellett 32 Gbps-os tempót tudnak diktálni, ami a SATA 3.0-s szabvány 6 Gbps-os értékéhez képest jelentős előrelépés. A kompatibilitás megérzése érdekében az Intel SATA aljzattal rendelkező csatlakozót is tervezett SFF-8639-es interfészéből, de ezt használva nyilván nem lesz meg az extra sebesség. A SATA Express már csak két darab PCI Express csatornát kínál, amivel a maximális tempó 16 Gbps-ra csökken, de ez az interfész a SATA szabványt is hasznosítja. A SATA Express vitathatatlan előnye, hogy olcsó kábelek is megfelelnek hozzá, hiszen nem szükséges árnyékolás, így ez az interfész gazdaságosabb lehet.

A SATA 3.0, a SATA Express és az SFF-6839 összehasonlítása (forrás: AnandTech) [+]

Az SFF-8639 és a SATA Express elsődlegesen a szerverekhez készült, ahol a vállalati SSD-k már ostromolják az aktuális csatolók adatátviteli tempóját, vagyis szükségszerű újításokról van szó. A SATA Express azonban a költséghatékonyság következtében később a kliensoldalon is bevethető. Az átállás persze szokás szerint nem lesz gyors.