Bevezetés

Hirtelen minden tekintetben nagyon kiegyenlített lett az Intel-AMD párharc, legalábbis a tájékozott felhasználók számára. Fél évvel ezelőtt ár/teljesítmény tekintetében az AMD nagyon erős volt: az Athlon a komoly procik területén támasztott versenyt a P3-aknak, majd a P4-nek, míg az olcsó prociknál a Duron rendre elkalapálta a Celeront. Ráadásul az AMD procik kimondott tuningbarátságuk miatt is közkedveltek lettek, míg a szorzózáras Inteleknél csak a legújabb steppingű procik tudták lázba hozni a vállalkozó kedvűeket.

Most viszont alsó-felső szinten kiegyenlítődött a verseny, a Northwood P4 (végre) erős alternatíva az Athlon XP-re, míg a value szegmensben a teljesen átdolgozott, ám utolsó Socket 370-es Celeron vív ádáz harcot az eddig teljesítménykirály Duron frissített változatával. Természetesen már itt vannak a Socket 478-as Willamette-128 magos "P4" Celeronok, amiknek viszont majd leginkább a később Duronná visszalépő Athlon XP-vel kell majd megküzdeniük. Mi most az előbbi kettőt vettük szemügyre 1,0 GHz-es változatban, nem feledve kicsit megpiszkálni őket, hogy hol is vannak a határaik...

Az Intel a P2-P3 architektúra megkoronázásaként kiadta az utolsó, 0,13 mikronos csíkszélességgel készülő (Tualatin fedőnevű) sorozatát a Celeronból és a szerverbe szánt P3-akból. Ez utóbbi keveseket érint, mert nem asztali gépekbe szánták, ezt magas ára is nyomatékosítja. Érdekes módon gyártástechnológia tekintetben a Tualatin Celeron korszerűbb, mint az utódjául megjelent 0,18 mikronon készülő Willamette-128 magos "P4" Celeron. Azonban hasonló furcsaságok már előfordultak az Intelnél, például a Mendocino magos Celeron (300A-tól) volt az első tömegproci, ahol az L2 cache a magba volt integrálva, azaz a "gagyi" Celeron ilyen tekintetben megelőzte a külső cache-es Pentium II-t (ez a teljesítményén is meglátszott, nem csak húzhatósága miatt volt jó proci kezdettől fogva a Celeron, hanem mert húzva nagyon jól is teljesített). Aztán persze mindig helyrebillen az egyensúly, kíváncsian várjuk már a Northwood-256 Celeronokat (256 kB L2 cache, 0,13 mikron).

A Tualatin procik nem váltották le az összes Celeront és P3-at, csupán a legnagyobb órajelűek készülnek 0,13 mikronos technológiával, bár némi átfedés tapasztalható bizonyos órajeleknél. A P3-aknak sem ártott a frissítés (főleg a nagyobb, 512 kB L2 cache-sel szerelt változatok impozánsak, de ritkák és drágák), azonban a Celeron sokat nyert az átalakuláson. Ugyanis nem csupán kisebb csíkszélességgel készül (aminek sok előnye van: olcsóbb a gyártása, kevesebbet fogyaszt, kevésbé melegszik, nagyobb órajelek elérésére alkalmas), hanem a L2 cache-e is sokat fejlődött: rendes, P3-szintű 256 kB-os gyorsítótárat kapott a korábbi Celeronok kissé butított 128k-s megoldásával szemben.

És ez alapjáraton is megteszi hatását, végre nem tűnik vérszegénynek a Celeron a Duronhoz képest azonos órajelen, sőt. Sokak számára fontos pluszként viszont jelentős teljesítménytartalékok is vannak a Tualatin procikban, így a Tualatin Celeron (rövidebben legyen TuC) belépett a többi legendás tuningkirály Celeron sorjába (legfőbb jellemzőjük a könnyen elérhető 50%-os teljesítménynövekedés). Ha visszaemlékezünk, a sor kezdődött a 266-os, cache nélküli Covington Celeronnal, ami vígan futott 400 MHz-et, vagy többet. A következő favorit a 300A és a 366-os, immár 128 kB L2 cache-sel felszerelt Mendocino Celeron volt, amit szintén könnyen lehetett 450-550 MHz-re felpakolni pusztán a buszsebesség (FSB) átpöccintésével. A Coppermine-128 (FCPGA) Celeronokból jónéhány stepping született, s míg mindegyikből lehetett némi pluszt kisajtolni, az igazi tuningprocik mégis a legutolsó, cD0 steppingből kerültek ki (lásd korábbi cikkünket a témában).

Az általában nagy technológiai tartalékokat rejtő Intel procik legnagyobb hátránya a fix szorzó, mert így csak a buszsebességgel lehet a túlhajtást elérni, ami sokszor rizikós, sokváltozós játék is lehet, a nem szabványos buszsebességeknél a PCI és AGP, a RAM és jóformán minden más is túlhajtásra kerül. A Celeron itt tudott előnyt kovácsolni egyik legnagyobb hátrányából, nevezetesen a "nagytestvérhez" képest egy fokozatú FSB-hátrányból: először 66, majd a 800-astól 100 MHz-es buszon futnak a Celeronok, míg a P3-ak alá 100 vagy 133 MHz-et raktak. Ennek a felállásnak köszönhetően viszont mindig is adott legalább egy feljebb eső szabványos (!) buszsebesség is, amire "felpakolva" a Celeront mindjárt két legyet ütöttünk egy csapásra: arányosan nőtt a proci órajele, ráadásul a magasabb FSB jótékony hatással van az egész rendszer összteljesítményére. Legszebb, hogy mindezt kvázi "legálisan" tehettük, azaz minden maradt(hat) szabványos keretek között (a proci sebességét leszámítva...), és túl sok extra fogásra sincs szükség.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!