CeBIT 2007
Rudi: Az idei hannoveri CeBIT számomra múlt hét kedden kezdődött. Szerda reggel indultunk Parci csodás Lexusával, ezért előző este felmentem hozzá Veszprémből, szokásos bázisomról. A nagy útra jó kis mustáros húsos, becherovkás, cseh sörös vacsorával melegítettünk, aminek azért szerda reggelre már elmúlt a hatása. A mobilarénás különítmény – Bog és Gubro – a kocsinál várt. Becuccoltunk, Gubro belőtte Andit, a navigációs berendezést, megkaptuk az ukázt, hogy öv mindenhol és max. 160. Budapestről ki, egyszer csak már az osztrák határon voltunk. Az idő nagyszerű volt, a verda is, a sógorok sztrádája már nem annyira. A németeknél az volt a baj, hogy valószínűleg a többség az F1-es Schumacherek rokona, verbális 160-as sebességhatárunkkal kitoltak a belső sávból. Azért a nagyjából 1300 kilométeres távot teljesítettük 12 óra alatt. Andi flottul benavigált Rintelnbe, egészen a szállásig. Mivel Herr Schmidt, a portás csak egy erős óra múlva volt esedékes, a görög étterem felé vettük az irányt. A németek jók görögből.
Renwick: Számomra az étterem maga volt a pokol, az émelyítő kajaszagával és a tömény dohányfüsttel, amit a szomszédos asztalnál ülő öt német eregetett magából és a cigarettájából (az egyik mintha szivarozott volna). Eztán minden alkalommal görcsbe rándult a gyomrom, ha elmentünk a „Sorbas” mellett – görög étteremből amúgy kettő is volt a faluban, szóval a németeknek valamiért tényleg nagyon bejön a görög konyha.
A stáb másik felének egyébként meglehetősen eseménytelenül telt az útja, a reggeli indulás ugyan kicsit kitolódott, és a német határig nem is mentünk nagy tempót, de utána Zsolt (ő volt kvázi a kakukktojás, lévén az egyetlen, aki nem PH-s) rálépett az A8-as gázpedáljára (vagyis inkább tekert egyet a tempomaton), és néha egy-egy gyorsabb szakasz után hamiskás mosollyal a szája szegletében csak annyit mondott: – Ez volt a 230, éreztétek? Nem! - hazudtuk. Bezzeg este az étteremben.
Rudi: A szállás nem volt semmi. Azt tudtam, hogy diákszálló, de hogy ennyire... Jó pár kollégiumban laktam már, de a zsebkendőnyi szoba két emeletes ággyal azért nekem is meredek volt. Olyan volt, mint a memóriakezelés; ha valaki használni akarta a helyet, a többieknek félre kellett állnia, felszabadítania a teret. Reggelre a várost is ellopták, csak valami szürke volt helyette.
A köd aztán felszállt, mi meg beszálltunk, irány a CeBIT. Hát igen, a német precizitás... Autópályák befelé fordítva, kapuban közlekedési ember irányított egészen a három emeletes parkolóház tetejére: Nord4, 3186, J3, csak el ne felejtsük. A hannoveri Messe méreteiben messze felülmúlja a budapesti kiállítóterületet. Pontosan egy négyzetkilométeres, aminek a felén pavilonok vannak. Az idei CeBIT a maga 6000 kiállítójával alig több mint a felét foglalta el. Mivel sikerült otthon hagynom a fényképezőgépemet, Parci Nikonjával vágtam neki a fotózásnak. Elsőre a bejárati „vörös szőnyeget” sikerült lekapni.
Renwick: Már hétágra sütött a nap, amikor átcsörtettünk a sajtóközpontba, beregisztráltunk, a kezünkbe nyomtak egy körülbelül telefonkönyv méretű katalógust, amit Erassal udvarias mosollyal vissza is toltunk a pultra. Elképzelni sem tudom, mit tartalmazhatott ennyi oldalon, nekem mindenesetre elég volt az a rövidke, mintegy 180 oldalas füzetecske is, melyben csak a kiállítókat sorolták fel betűrendben. A Pressezentrum második emeletén még azt sem tudtam, hol vagyok, amikor mellettem Rudi már a saját kis ábráján jelölgette, hová vezet majd az útja. Zsongó fejjel indultam ruhatárat keresni (és persze a legtávolabbit találtam meg).
Sajtóközpont kívül és belül
Rudi: A Pressezentrum egy olyan hely volt, ahol rengeteg újságíró – köztük mi is – tette a dolgát, írta a cikkeit. A forgalmasabb időszakokban csak a földön jutott hely. A sajtóközpont az impozáns Convention Center egyik mellékszárnya. Az épület hátsó része egy érdekes, döntött kocka, a tetején lévő kilátó pedig egyúttal étterem.
A kiállítási csarnokok hatalmasak, közülük néhány kívülről is szép. Sajnos a képeket a borúsabb pénteken készítettem.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
