A Seagate az elmúlt héten jelentette be a világ első 3 TB-os kapacitással megáldott külső merevlemezét, mely egy megegyező kapacitású 3,5 hüvelykes HDD-t rejt. A tárhely növelése természetesen alapfeltétele a fejlődésnek, de egyelőre nem érhető el a 3 TB-os megoldás belső használatra. Pedig a lemezkezelési technológia megvan hozzá, ugyanis a Western Digital is forgalomba hozott egy olyan 2 TB-os merevlemezt, mely három 667 GB-os tányért alkalmaz. A kapacitást látva négy darab 750 GB-os tányérral elérhető lenne a 3 TB-os új álomhatár a belső HDD-k esetében is, de egyelőre csak a 2,5 TB-os változat van tervben.
A 3 TB-os belső merevlemezekkel alapvetően nincs semmi gond, hiszen csak ki kellene adni őket, azonban a mai PC-k többségében ezek nem lennének üzemképesek. A fellépő problémák több szintre oszthatók, de a legnagyobb gond a BIOS-szal van, hiszen a rendszer alapjai évtizedekre nyúlnak vissza, és akkor még 10 MB-os HDD volt a realitás, sőt még ez is luxuscikknek számított. Az első PC-s merevlemez a Seagate nevéhez fűződött, és 4 fejet, 306 cilindert és sávonként 17 szektort tartalmazott. Az akkori operációs rendszerek a lemezek kezeléséhez a CPU regisztereit és a BIOS-t használta. Utóbbi felelt azokért az utasításokért, amelyek a tényleges adatátvitelt végrehajtották. A technológia kiugróan gyorsan fejlődött, és páréven belül megjelentek az IDE meghajtók, melyek a nevüknek megfelelően beépített eszközelektronikát alkalmaztak. Természetesen a kompatibilitás fontos szempont volt, így a BIOS-hívási szabályok nem változtak. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az adatok címzése a fej, a cilinder és a szektor sorszámának megadásával történt. Mivel az eredeti BIOS-t 8088 assemblyben írták a lehetséges korlátokat gyorsan utolérte a technika, hiszen a rendszer maximum 16 fejet, 63 szektort és 1024 cilindert kezelt. A szektoronkénti 512 bájttal számolva ez maximum 504 MB-ot jelentett, ami anno biztosan álomnak hangzott, de hamar kevésnek bizonyult. Sőt a lemezek felépítése sem ezeknek az értékeknek megfelelően fejlődött azaz, már az elméleti maximális kapacitás elérése előtt felmerültek a kezelési gondok. A gyártók ezt úgy oldották meg, hogy hazudtak a BIOS-nak a termék tényleges paramétereiről, és az eredetileg specifikált BIOS-hívásokat a merevlemez vezérlőjén keresztül átváltották a valós értékekre.
A problémákkal az EIDE meghajtók számoltak le egy időre, melyek bevezették az LBA-t (Logical Block Addressing), ami egy alternatív címzési mód. Ez az elgondolás a szektorokat egyszerűen csak számozta, és a vezérlő az LBA-címeket lefordította fej, cilinder és szektor sorszámokká. Természetesen a gondok a 128 GB-os kapacitásnál ismét felléptek, hiszen az LBA-címeknek is volt maximális határa, de a kiterjesztésekkel egészen 2,1 TB-ig sikerült uralni a helyzetet. A folyamatos foltozgatás viszont új problémákat szül, és bizony manapság megint gondolkodni kell, hogyan lehet leküzdeni az aktuális korlátokat.
Western Digital WD20EARS-00MVWB0
A szektorok mérete az LBA keretében megmaradt 512 bájtos, de a merevlemezpiac a 4 kB-os kapacitás felé menetel. A Western Digital újonnan megjelent 2 TB-os merevlemeze is az EARS család része, és méretes szektorokat alkalmaz, ugyanakkor komoly probléma, hogy az öregebb operációs rendszerek ezt nem kezelik, így a gyártó beépített egy – némileg lassabb – emulált módot az 512 bájtos szektorok támogatására. A 4 kB-os méret jó iránynak mondható, de a technológia még csak lemezszinten létezik, azaz a BIOS, a vezérlők és az operációs rendszerek is az 512 bájtos értéken ragadtak, ami továbbra is lehetetlenné teszi a 2,1 TB-nál nagyobb meghajtók kezelését. Mivel a szektorméret logikai értelmezésén nem lehet rövid időn belül változtatni, így szükség van egy új LBA módra. Gond egy szál se, hiszen itt a Long LBA. A szoftveres oldalról tekintve a 64 bites operációs rendszerek már kezelik a kiterjesztést, és a gyártók számára az új vezérlők fejlesztése sem jelenthet komoly akadályt. A BIOS azonban továbbra is limitáló tényező.
A probléma gyökere, hogy a partíciós tábla 2,1 TB-ban van limitálva, ahonnan a BIOS szerzi a bootoláshoz és a lemez kezeléséhez szükséges információkat. A megoldás a GUID (global unique identifier) partíciós tábla. Persze ezt nem lehet csak úgy támogatni a BIOS frissítésével, így az öregedő rendszerre épülő alaplapok gyakorlatilag nem lesznek képesek bootolni a 2,1 TB-nál nagyobb meghajtókról. Ellenben a BIOS utódjának kikiáltott EFI (Extensible Firmware Interface) kezeli a GUID-ot, és az alaplapgyártók nyitnak is az új technológia felé. A 3 TB-os merevlemezek a megjelenés szempontjából csak a megfelelő időpontra várnak, hiszen ez EFI nélkül csak probléma lenne velük, márpedig a piacon kapható alaplapok nagyon nagy többsége hagyományos BIOS-t használ.
